Stradivarik randevúja Kaposváron

Stradivarik randevúja Kaposváron

A Kaposfest az elmúlt több mint fél évtized alatt egy kisebb város nagyobb dobásává vált: ez lett az ország legjelesebb kamarazenei fesztiválja. Bár a kamarazene értelemszerűen nem kíván monstre rendezvényeket, a Kaposfest mintha mégis kezdené kinőni szülővárosát, legalábbis hírnevét tekintve. Ez már nem helyi érdekesség, hanem országos látványosság – és hallhatványság –, ráadásul idén három Stradivari hegedű volt a rendezvény “sztárvendége”, kicsit háttérbe is szorítva a rajtuk játszó művészeket. Érdemtelenül, persze, hiszen kiváló muzsikusok értekeztek a somogyi megyeszékhelyre, Stradivari mester is büszke lenne rá, milyen avatott kezek szólaltatták meg csodahangú hegedűit.

Két napig lehettünk a Kaposfest vendégei, amely az egyik legszebb nyárbúcsúztató komolyzenei rendezvény Budapest kulturális horizontján túl, amelyen túl bizony van élet, nem is akármilyen. Ez az élet Stradivarikkal fűszerezett, márpedig egy hegedűművész számára a Stradivari kétségtelenül az élet show-ja.

Egy érdekes, de igazából sehova sem vezető előadással kezdünk – lássuk be, ez előrelátható volt –, Nagyváry József, a texasi A&N Egyetem nyugalmazott biokémia és biofizika professzora megkísérelni megfejteni a lehetetlent, s kísérlete pontosan azzal az eredménnyel jár, mint többnyire a lehetetlennel birokra kelő egyéb kísérletek: a lehetetlen győz. A tudomány embereként mondom, hogy a tudomány nem képes leírni, sem megfejteni a rajta felül/kívül eső dimenziókat, nincs képlet haragra, megbocsátásra, és pláne nincs képlet a szerelemre. Minden habozás nélkül idesorolhatjuk a Stradivarikat is: hiába elemzik a lakkot, a fát, a hajlítás és gőzölés csínját-binját, a Stradivarik megfejthetetlenek maradnak, és ez így van jól. Kell egy kis misztikum a mára varázstalanná, csodátlanná sterilizált világunkba. A Stradivariusok (mert ez a hivatalos nevük) utánozhatatlan hangzását elsőként Luigi Tarisio olasz gyűjtő ismerte fel a 19. század első felében – azaz mintegy száz évvel a cremonai hegedűkészítő halála után –, s innen datálható a Stradivarius-kultusz, amely még korántsem biztos, hogy a csúcsára ért. Vájtfülűek szerint az Antonio Stradivari családi műhelyében készült hegedűk az idővel csak jobbak és jobbak lesznek, noha már a maguk idejében is mesterdaraboknak számítottak. Talán ezért kellett egy évszázad hozzá, hogy a Tarisio-gyűjtemény legendává emelje a Stradivariusokat, melyek ezután remek hangszerekből a vágy titokozatos – és roppant elérhetetlen – tárgyává váltak.

kapsofest2

Ezzel el is érkeztünk egy fontos kérdéshez: hogy kerülhet Stradivarius egy művészhez? Akiket jól fizetnek ugyan, de nem feltételenül Stradivari-szinten, főleg, ha fiatal művészekről van szó. És rögtön meg is próbálunk kimászni a Stradivari-csapdából, azaz abból, hogy többet foglalkozunk a hangszerekkel, mint a művészekkel, holott egy nagy művész Stradivarius nélkül is nagy művész, egy Stradivari viszont hallgatagon, széfbe zárva, egy művész keze nélkül eszmei érték csupán, épp a lényegétől fosztatik meg – hangjától.

A Kaposfest három Stradivariját az öreg rókának számító, rigai születésű, a hidegháborúban Nyugat-Európába disszidált Eduard Wulfson, illetve két fiatal, harmincas éveikben járó művész, az orosz Kirill Troussov és a magyar Baráti Kristóf szólaltatta meg. Ők Wulfson-tanítványok, akinek mestere viszont Yehudi Menuhin volt, a színvonalról többet talán nem is kell mondani: egyikük sem hozott szégyent oktatójára. 

A Stradivariusok használatának titka – hangzásukéval ellentétben – könnyen megfejthető: igen ritka az az eset, amikor egy művész saját Stradivariján játszik (Menuhin ezen kevesek közé tartozott, de hát ő művészete szintjét tekintve is igen kevesek közé tartozott…). A Stradivariusok általában neves zenei akadémiák vagy nonprofit kulturális intézmények birtokában vannak (ilyen a világhírű New York-i Julliard iskola, vagy a Stradivari Társaság, amely a Stradivariusok mellett a másik nagy cremonai hangszerépítő műhely, az Antonio mester árnyékában érdemtelenül kevéssé ismert Guarneri Del Gesu-hegedűk kutatásával és gyűjtésével foglalkozik. Nem is igen lehetne másképp, hiszen 2011-ben 15,6 millióért kelt el a Sotheby’s aukciósház árverésén egy Stradivarius, most pedig arról pusmognak, hogy ha piacra dobják a híres Macdonald-hegedűt, akkor az akár 45 millió dollárral válhatna a Stradivariusok csúcstartójává. Ilyen árakat a legjobban fizetett művészek sem engedhetnek meg maguknak, csak zenerajongó és filantróp hajlamú milliárdosok vagy hedge-fund vezérek.
 Akik szerencsére gyakorta vannak adakozó kedvükben; zeneiskoláknak vagy zenei kutatóintézeteknek kölcsönzik – többnyire ingyenesen – a hegedűket, mint a Stradivari Társaságnak is, amelynek épp Eduard Wulfson az igazgatója, a történet innen már érthető. A Stradivariusok a legtehetségesebb ifjabb és idősebb művészek kezébe kerülnek, határozott vagy meghatározatlan időkre, s ez igazi win-win szituáció, hiszen kölcsönösen öregbítik egymás hírnevét: a művész számára igazi megtiszteltetés egy Stradivariust szólaltatni meg, de a hegedű pedigréjébe is bekerülnek a nagy művészek nevei, még értékesebbé téve a hangszert.

kaposfest1

Nem, a csapdát nem sikerült elkerülni, de hát ez van, amikor Kaposvár összehozza Magyarország legnagyobb Stradivari-randevúját, ahol még egy kis Stradivari-simogatót is tartanak, nyilván csak szemmel lehet simogatni a becses eszközöket, na de hát mikor lát a magyar nagyérdemű kétarasznyi távolságról három Stradivariust, azaz több mint 30 millió dollárt?! Pedig a Szivárvány-zeneházban este a világhírt már elért Eduard Wulfson, a világhír közelében álló Kirill Troussov és a világhír felé félúton már túl levő Baráti Kristóf olyan koncertet adnak, hogy maestro Antonio mosolyog cremonai sírjában: Mendelssohn-Bartholdy, Haydn és César Franck (Debussy tanára) műveit szólaltatják meg, önmagukhoz és a Stradivariusokhoz méltó színvonalon.

kaposfest3

Az érdeklődés óriási, a csodásan felújított, virágokban úszó Kaposvár kezd kicsi lenni önnön fesztiváljához, amelyet az önkormányzat derekas módon 65 millió forinttal támogat. Ez elismerésre méltó, kár, hogy arra már nem futotta belőle, hogy a meghívott újságírókat ne egy olyannyira lelakott kollégiumban helyezzék el, amelynek láttán Amerikában fegyenclázadás törne ki, de reménykedjünk, hogy jövőre jobb lesz. A fesztivál viszont a csúcson van, annak már az is elég, ha ezt tartani tudja. S miközben álmatlanul forgolódtam az ágyamon (nevezzük nevén: priccs) – amelyet az Amensty International garantáltan bevenne jelentésébe, mint az emberi méltóság lábbal tiprását –, az jutott eszembe, hogy a Stradivariusok titka részben ott van a szemünk előtt: azt ugyan nem tudjuk, hogy Antonio Stradivari miképp gőzölte és mivel is lakkozta méltán híres hegedűit, de azt igen, hogy a mostani minőséghez kellett az a kétszáz évnyi zene is, amely átitatja őket. Ez mérhetetlen adalék, de hogy bennük van, az kétségtelen.

Kapcsolódó bejegyzések

Mediterrán életérzés a Nemzeti Filharmonikusok április 20-i hangversenyén

Mediterrán életérzés a Nemzeti Filharmonikusok április 20-i hangversenyén

Mediterrán életérzés – ez hatja át a Nemzeti Filharmonikusok tavaszi, április 20-i zeneakadémiai koncertjének első félidejét, de a másodikban elhangzó szimfónia háromhangos mottójába is hangról hangra kódolt a szabadság–boldogság – vagy ahogy Brahms mondta: „Frei aber froh” – lelkivilága. A...

„Legyen a zene mindenkié!”

„Legyen a zene mindenkié!”

Kodály Zoltán előtt tiszteleg a Budapesti Tavaszi Fesztivál A Budapesti Tavaszi Fesztivál idén két jelentős magyar zeneszerző előtt is fejet hajt. A fesztivál a hagyományosnak mondható Liszt-tematikája mellett a magyar zenetörténet egyik legfontosabb alakjáról, a 135 éve született, és éppen fél...

Bach Mindenkinek

Bach Mindenkinek

A hétvégi Bach Mindenkinek Fesztivál programjára készülnek a Nemzeti Filharmonikusok művészei és művészbarátai. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar néhány művésze is csatlakozik a hétvégi „Bach Mindenkinek" című rendezvényhez. Az esemény március 17-19. között kerül megrendezésre Budapest, mintegy...

Szólj hozzá!