Hiromi: The Trio Project – koncert

Hiromi: The Trio Project – koncert

A Café Budapest kortárs művészeti fesztiválon a Művészetek Palotájában láthattuk Hiromi Uehara, a karizmatikus jazz zongorista triójának koncertjét. A már itthon is egyre ismertebbé váló japán zongoraművész-zeneszerző ötévesen kezdett el zongorázni, tizenhét évesen már Chick Coreával játszott, a Berklee-n végzett és a legendás Ahmad Jamal volt a mentora.

Hiromi első lemeze 2003-ban jelent meg, majd szinte minden évben egy újabb albumon és számos jazzfesztiválon hallhatta a közönség. Zenéje leginkább fúziós jazznek nevezhető, sok esetben klasszikus zenei témákkal és szerkesztésmóddal. Hiromi technikai felkészültsége elképesztő. Minden finom billentés, szárnyaló futam vagy rögeszmés akkordmenet a helyén van, darabjai kitűnő arányérzékről és intelligenciáról tanúskodnak, és – úgy tűnik – mostanra talán maga mögött hagyta a kevésbé funkcionális „virtuózkodást” is. Az pedig egyáltalán nem véletlen, hogy jellemzésekor gyakran találkozhatunk a „természeti tünemény” kifejezéssel, hiszen jelenléte betölti a koncerttermet, a zenélés gyönyörűsége sugárzik minden mozdulatából, ha úgy adódik sóhajt és kiált, elragadtatottsága és felragyogó, huncut mosolya azonnal átragad a nézőkre.

Hiromi belép könnyű, kockás nyáriruhában és vászoncipőben, s szinte még le sem ül, máris játszani kezd. A nyitószám magától értetődő módon a trió azonos című új lemezéről a Spark, amely csillámló noktürnként indul zongorán, hogy azután néhány szintetizátorhang átmossa egy aprócska, fürgén szaladgáló és vissza-visszatérő motívumba, amelybe megérkeznek a dobok és a basszusgitár.

Elsőre aránytalanul hangosnak érződik a dob a basszus rovására, tulajdonképpen sokszor még majdnem a zongorához képest is, különösen mivel a dobos, Simon Philips amúgy sem egy kimondottan finomkodó alkat. Kritizálni is szokás Hiromi választását, de az igazság az, hogy éppenséggel pontosan így lehet megfelelően robbanékony társa egy ennyire lehengerlő zongoristának, aki – rá jellemző módon – már az első pár perc után állva játszott a hangszeren. Merthogy Hiromi a legintenzívebb részeknél nem szokta visszafogni magát, fel-le ugrál, csukott szemmel dobálja a fejét a ritmusra, még akkor is, ha a legintenzívebb részek olykor egyben a legnehezebbek is, és még ha akad is olyan koncertfelvétel, amelyen emiatt pár pillanatra már-már aggasztó módon belezavarodni látszik egy szinte követhetetlenül gyors és bonyolult témavariánsába.

A mostani koncerten nem a trió harmadik állandó tagja, Anthony Jackson szerepelt hathúros basszusgitárjával, hanem egy másik kiváló zenész, Jimmy Johnson, akinek nyugodt derűt sugárzó megjelenése jóleső összhangban van a rendkívüli könnyedséggel előadott, de brutálisan nehéz szólóival, amelyeket maga Hiromi is több ízben megtapsolt, a trió vezetőjeként kifogástalanul együttműködőnek és önzetlennek bizonyulva. Az In a Trance című számban Philips majdnem tízperces szólója alatt egyenesen félrehúzódott az egyik hangfal mögé, hogy tekintetünk egészen a dobosé lehessen. Aki meg is tett mindent azért, hogy felkapjuk a fejünket, mert határozottan rálépett a duplázóra, jazzben kissé szokatlan módon, és jópárszor végigpörgette a tamokat, hogy aztán pár perc múlva egy tényleg izgalmas lüktetésű ritmusszőnyegre várja vissza partnereit.

A trió legújabb lemezének anyaga mellett helyet kapott a műsorban egy lassabb, borongósabb, mesélősebb zongoradarab is 2009-ből, a Place to Be, amelyben a többi számhoz képest jobban megmutatkozott Hiromi érzékeny artikulációs képessége, és amely rövid megnyugvást jelentett a Dilemma drámaian feszült dinamikai íve után és remek átvezetés volt az Indulgence smooth jazzes világába.

Mindent összevetve Hiromi nyilvánvalóan hatalmas zenei kifejezéskészlettel rendelkezik, amelyből képes egységes és könnyen felismerhető stílust keverni sok humorral és melegséggel, úgyhogy nem csoda, hogy a ráadás után a közönség felállva tapsolt. S mivel tavaly Pécsen is adott egy koncertet, talán remélhetjük, hogy megtetszett neki errefelé és hamarosan újra láthatjuk.

Kapcsolódó bejegyzések

  • 33456507534_e372d291bb_z.jpg
  • 34297989445_71089740ed_z.jpg
  • 34298035405_7987a0c2df_z.jpg
  • 34298044085_d9d251ccef_z.jpg

Ami Tarantóban történik... - A főnök meg én meg a főnök

Carlo Goldoni fergeteges komédiáját ültette mai környezetbe a Thália Színház, így született meg legújabb előadásuk. A főnök meg én meg a főnök felhőtlen szórakozást ígér, két felvonásban. Goldoni 1746-ban, a Két úr szolgája című komédiájával teremtette meg annak idején a polgári vígjáték...

  • FotorCreated-13.jpg
  • LID_zsurik_OK_szines_small-e1493447443755.jpg

"A nagyregényeket szeretem a legjobban" - Interjú Fullajtár Andreával

Adva van tíz könyv, a 2016-os könyvtermés legjava: Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája; Kepes András: Világkép; Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér; Nádas Péter: Az élet sója; Németh Gábor: Egy mormota nyara; Szabó T. Anna: Törésteszt; Térey János: Őszi hadjárat; Varró...

“Egyszerű olvasó vagyok, hagyom magam elragadtatni.” – Interjú Bálint Andrással

"Egyszerű olvasó vagyok, hagyom magam elragadtatni." - Interjú Bálint Andrással

A 2017-es Libri irodalmi díjat, a 2016-os évi könyvtermésből előválogatott tíz könyv, valamelyike nyeri majd el. A beválogatott kötetek nem csak a nézők kegyeiért versengenek, hanem, az öt fős zsűri szívébe is igyekeznek belopni magukat. Ennek apropóján beszélgettünk a zsűri egyik tagjával...

Szólj hozzá!