Anyavalya – Anyaregény, mesterfokon

Anyavalya – Anyaregény, mesterfokon

A hazai anya- (és apa) regények bajnoka, Vámos Miklós komoly kihívót kapott Sándor Erzsi személyében, aki Anyavalya címmel írta meg kis kétszemélyes családjuk (meg a nagy és sokszemélyes 20. század) történetét – sírvavígadósan, de inkább röhögvepityergősen.

Mindig az volt az egyéni meggyőződésem, hogy teszem azt – és most frivol hasonlattal fogok élni – a kurtizánkodással szemben íróvá válni sose késő. Nyilván nem árt, ha az idők során felhalmozunk némi tollforgatási tapasztalatot, de az írás olyan – és most jóval kevésbé frivol párhuzam következik –, mint apácáknál vagy szerzeteseknél a szólítás, az elhivatottságra döbbenés, amit az angolok az egyszerű calling igével fejeznek ki. A most 60 éves, pályaelhagyó színészként és pályán maradó riporterként ismerhető Sándor Erzsi három éve írt már egy jó könyvet a fiáról (Szegény anyám, ha látnám), most viszont – saját anyjáról írva – remekelt. Egyszerűen képtelen vagyok fanyalogni a könyvön, pedig istenuccse próbáltam. Bár természetesen nem a nyomtatott formában megtestesült tökéletességet tartjuk a kezünkben, mégis ez azon ritka könyvek egyike, amelyből az elmúlt 100 év szinte vidámnak tűnne, őszintén és keresetlenül vidámnak, ha nem tudnánk, mennyire nem volt az. S igazából a könyvbéli családnak sem volt vidám, csakhogy sírás helyett nevetésbe menekültek, még ha ez a nevetés itt-ott kissé erőltetett is, hiszen az antiszemitizmuson, a II. világháború borzalmain, Auschwitz akkor még szinte felfoghatatlan rémségein nincs mit nevetni. Nevetni csak azon lehet, hogy az anyafőszereplő lényegében olyan valószerűtlen véletlenek sorozataként élt túl mindent, hogy az könyvbe kivánkozott.
S most könyvben is van.

Szerencsénkre. Pedig Kispest, lássuk be, sose volt a ragyogó álmok megvalósulásának helye, legfeljebb azok kihunyásáé. Margit, a kalandéhes nagynéni mégis innen indulva jut el dizőzként és egyéb, ennél jóval gyanúsabb foglalkozások művelőjeként a forradalom előtti Szentpétervárra, ahol a feldobott kő is nagyhercegre hullik, annyi nyüzsög belőlük a városban. Ő se tud elkerülni egyet, kár, hogy történetesen le is lövi, s noha baleset az ügy, a cári rendőrség nem nézi jó szemmel további ott-tartózkodását, így visszatér Kispestre, minden testnyílásában gyémántokkal. Épp időben, hiszen nemsokára se nagyhercegek, se cári rendőrség, se cár nem marad Szentpéterváron, egy darab sem, s az új erkölcsök valószínűleg a dizőzökre is nehezebb napokat hoztak volna, ám Margit néni már útban van Rió de Janiero felé, ahova a magát Gittának nevező unokahúgát, a szerző majdani anyját is elviszi két évre. A masamódlányról kiderül, hogy jól énekel, úrinő-hajlamoktól sem mentes, aminek a dizőzmúltat feledő mondén nagyassszonnyá avanzsált nénike igazán örül. (Olvasóink között kisorsolunk egy kalapot, ha kapásból tudta, mi az a masamódlány.)

se2

De Rió hiába szép és egzotikus, hiába nincsenek zsidótörvények, hiába ködlik a távolba holmi Hitler nevű náci nagyúr, Gitta – aki amúgy is mélyen gyökerező távolságtartással fordul a politika felé, azazhogy egyáltalán nem fordul – hazatér, mert hívja a szerelem. Ugyan ez kudarcba fullad a háború után, de arra épp jó, hogy a csoda peremén mozgó szerencsés vakvéletlenek sorozataként családjából egyedül ússza meg a gettót, a deportálást, sőt, a csillagviselést is, árjafeleségként, noha ez nem lenne önmagában elég. Ugyanígy ússza meg a szovjet katonák invázióját is, igencsak szemrevaló teremtés létére, amit öltözködésével nem túl szerencsés módon és időben még jobban kihangsúlyoz. A jósors, bár megmenti életét, később már nem ennyire hűséges hozzá, akárcsak szerelmei, noha még megszüli gyermekét, az apa a forradalom után Amerikába távozik, s többé soha nem veszi fel a kapcsolatot sem egykori szerelmével, sem gyermekével, akiről amúgy tudomása van.

Ugye, hogy ez mégsem annyira vidám történet?
 Mi az oka akkor annak, hogy Sándor Erzsi könyvét lapozva észrevétlenül is kiül arcunkra a mosoly, valami mély derű hat át, miközben gyermekkori fürdőzési emlékeivel tarkítva írja sorait anyja küzdelmeiről, évtizedeken át tartó szoros kettősük bennfentes vígalmairól, összekacsintós mulatozásairól.

A világ szép, ha az embernek ilyen anyja van, akárhol is van az a világ, még itt Magyarországon is, a 20. században,

előbb Kispesten, aztán a belvárosi Veres Pálné utcában. Kortörténet is ez a könyv, meg nem is, hiszen szűkre nyílt fókuszában csak az anya-lánya duó áll, a háttérből mégis felsejlik a korai Kádár-korszak, s a politikamentes anyuka politikai krédója: ha nem akarják kiirtani a zsidókat, az már jó.

És hiába nem érti ezt a szerző, nem is értheti, én se érthetem, ezt csak az értheti, aki tudja, hogy a megsemmisítéshez képest a nem kapható téliszalámi már szóra sem érdemes. A politikai analfabéta, de a történésekre zsigerből ráérző mama nehezen fogalmaz, amikor ifjú és tudatos lánya az ellenállás mindennemű hiányáról faggatja, mégis, itt hangzanak el a könyv talán legkomolyabb és legmélyebb mondatai. Ezt az anyuka ugyanis úgy foglalja össze, hogy amikor valaki egész életében másodrendű állampolgár, amikor sorozatosan szűkítik a jogait, amikor folyamatosan tudatosítják benne nem szívesen látott jövevény-létét, akkor szinte természetesnek tekinti az újabb és újabb csapásokat, hiszen volt már rosszabb is, mit számít a gettó, legalább pogromok nincsenek. A valóságot nem ismeri, és alig akarja elhinni, mint annyian mások is 1945 nyarán.

A halálok, a reménytelen szerelmek, a rengeteg munka nem lenne vidám, nem is az, de ők valahogy mégis megtalálják azt, amin nevessenek. Az anya nővére, Bizsu, az egyetlen holokauszt-túlélő gyakorlatiassága is kell, hogy a nevetés megmaradjon, mi több, hogy maguk a nevetők is megmaradjanak. De megmaradnak, Gitta kevesebb ideig, Bizsu 94 évig, elvégre ha Auschwitz nem pusztította el, a kommunizmust már játszva túlélte.

Komoly dolgokkal ilyen komolytalan tálalásban ritkán találkozik az ember. S ez a komolytalanság mégsem sértő, nem bosszantó, mert őszinte, ha kicsit naiv is. Gitta így élte meg a 20. századot, több nevetéssel, mint sírással, noha minden oka meg lett volna a fordítottjára. S hogy ezt nem tette, ez végül mégis igazi túlélővé változtatta őt. Talán Auschwitzből is hazatért volna, mert több volt benne, mint látszott.

Ezt pedig Sándor Erzsinek köszönhetően most már mi is látjuk. Sajnálom, hogy a szerzőnek csak egy anyja volt, mert ilyen anyaregényből többet is elolvasnánk.

Park Könyvkiadó
264 oldal
kartonált
fekete-fehér fotókkal

Kapcsolódó bejegyzések

  • libri-natale.jpg
  • books-gifts.jpg
  • 4195728_5.jpg
  • covers_459677.jpg
  • mh.jpg

Könyvet ajándékba? - Nyugi, segítünk választani!

A könyv az egyik legszebb ajándék, amellyel meglephetjük szeretteinket karácsony alkalmából. Persze rögtön adódik a kérdés, milyen könyv kerüljön a fa alá? Mi az ami a megajándékozni kívánt személyt érdekli? Mit olvasna szívesen? Ehhez próbálunk segítséget adni. Elsőként a 21. század kiadó...

  • 43373_karacsonyi_image_PR_banner_image-iii.jpg
  • 75lpdQe75A3UG87Gs-e1513330969473.jpeg
  • 43373_karacsonyi_image_PR_banner_image.jpg

Karácsonyi ajándék a Libritől - Te rátaláltál már?

A Libri december 1-je és 24-e között megvalósuló kampányában könyvajándékokkal lepi meg az olvasás szerelmeseit. Nem kevesebb, mint 1000 könyvet rejt el országszerte, 20 vidéki városban és Budapesten, különleges helyszíneken, különleges csomagolásban, hogy átadhassa az idei év első karácsonyi...

  • TothKinga4.jpg
  • 3899115_5-e1511625062199.jpg

Tóth Kinga: Holdvilágképűek könyvbemutató

Ha egy különleges élményre vágytok, akkor feltétlenül látogassatok el november 28-án a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Tóth Kinga rendhagyó könyvbemutatója igazi csemegének ígérkezik az irodalom és a vizuális kultúra kedvelői számára.  Tóth Kinga érdekes, egyedi színfoltja a magyar irodalmi és...

Szólj hozzá!