A varázslat tökhintón érkezik – Kenneth Branagh: Hamupipőke

A varázslat tökhintón érkezik – Kenneth Branagh: Hamupipőke

A Disney-rajzfilmek egyre szaporodó átiratai között valósággal szikrázik a Hamupipőke, mert az alkotók úgy döntöttek, hogy ezt az örök leányálmot nem fosztják meg ősi varázsától. A nevesebb korai feldolgozók, avagy Giambattista Basile, Charles Perrault és a Grimm testvérek íráshagyományán, valamint a Disney-animáción alapuló, élőszereplős mozivá változtatott varázsmese olyan lendülettel kel életre a brit színész-rendező, Kenneth Branagh kezében, mint a tökhintó a tündér bűbája nyomán.

A Hamupipőke-történet régi szép, régi jó boldogság-sztereotípiákat hordoz magában (segítő állatkák, jó tündér, mesebeli herceg, szerelemre lelő árva lányka) melynek szerethető világába igazán kár lett volna a kelleténél jobban belenyúlni, így Branagh nem is kavarta fel túlzottan azt a verziót, mely a Disneyn (esetleg még Grimmen) nevelkedett mesekedvelők tudatában meggyökeresedett, csak kiegészítette a róla kialakult képet. Meg lehetett volna fosztani csillogásától, netán át lehetett volna citálni a jelenkorba, de sem a vérmes demitizálás, sem a tervezett anakronizmus nem nyújtana önmagában garanciát a minőségre vagy a sikerre. Persze a „nagy mesékhez” való hangulati hűséget is jól kell csinálni, mert bár köztudott, hogy a közönség jobban vonzódik a hagyományőrzőbb darabokhoz, ahhoz, hogy olyan ékszerdoboz szülessen belőle, mint most a Hamupipőke, nem árt maximális profizmussal és kellő témaszeretettel viszonyulni a készülő filmhez. Márpedig Kenneth Branagh számára – akinek filmtudatát színpadi klasszikusok pallérozták, de tőle szokatlan műfajokban is megállja a helyét – a Hamupipőke-mese rendkívül testre szabottnak tetsző, rajta is hagyja kézjegyét rendesen, még ha színészi feladatot most nem is vállalt a produkcióban.

Cinderella_2015_19

Többek között Branagh-nak köszönhető, hogy a ’90-es években nézők tömegei szerették meg hirtelen Shakespeare-t, valamint hogy megszaporodtak a különféle stílusokban elkészített Shakespeare-adaptációk. Az újabb generáció már nem feltétlenül a kedélyes, furfangos vagy borongós drámahőst és a (film)színházi rendezőt, hanem sokkal inkább Gilderoy Lockhartot (Chris Colombus: Harry Potter és a titkok kamrája) vagy Kurt Wallandert (Wallander című brit sorozat) ismeri fel benne, netán tudatosítja, hogy az első újkori Thor-epizód is az ő direktori munkája. A színházi háttér és a klasszikusok iránti vonzódás nem múlt el nyomtalanul, a Hamupipőkét is látványosan átitatja a jó értelemben vett színpadiasság, de örömteli ráadásként beköszön az a humor is, melyet még a Sok hűhó semmiért féktelen dialógusaiban és csattanós szituációiban élhettünk át anno. Branagh természetesen nem vígjátékosította el az egyébként meseszerűen tragikus fordulatokkal induló sztorit, s nem is az olcsóbb fajta komikumot hívta segítségül a hangsúlyosabb jelenetek felpörgetéséhez, egyszerűen jókedvet csempészett az elárvult leányzó és a daliás herceg romantikájába, a tündérkeresztanya tökhintós-üvegcipellős varázslásába, de még a mostoha és lányai módszeres szekálódásába is.

CINDERELLA

A Hamupipőke, nagy költségvetésű produkció lévén, megengedhette magának azt a luxust, hogy bőségesen szórja a vászonra a pompásnál pompásabb vizuális kreációkat, mégsem érezni, hogy sok lenne, hogy művi lenne a CGI, mert az illúzió majdhogynem tökéletes, mondhatni jó időben, jó helyen van. Bár Branagh különösen sokat bízott a látványra, megnyugtató, hogy ebben nagy szerepet szánt a sminkeseknek, fodrászoknak, díszlet- és jelmeztervezőknek, valamint maga a környezet és a természet megkapó erejének annak érdekében, hogy a felesleges kimódoltság és túlgrafikáltság helyett a tiszta szépség játszhassa a főszerepet, még ha természetességének jó része animáció is. Amikor a tündér szerepében sziporkázó Helena Bonham Carter megsuhintja pálcáját és bizonytalankodva varázsolni kezd, a disneys modorú káoszjelenetben tökéletes apropója teremtődik a kamerán túli alkotómunkának. De ugyanolyan kellemes azon jelenetek nosztalgikus volta, melyek régi mesekönyveink színes illusztrációit idézik, ilyen a háziszárnyasok dalolgatós etetése, mely közben elhangzik a Disney-Hamupipőke védjegyévé vált Édes csalogány, kedves csalogány (Sing Sweet Nightingale), vagy az egerekkel való édeskés beszélgetések, melyre a film az egyik legkreatívabb megoldással szolgál, ugyanis az állatkákat halljuk is, meg nem is, inkább csak szó- és mondatfoszlányokat cincognak pici bajszuk alatt.

cinderella-ball-gown-still-2015

A Branagh-féle feldolgozás nem árul zsákbamacskát a mese befejezését illetően, hiszen Hamupipőke, avagy Cinderella – akinek neve a filmben germánosan leharapva már csak Ella – története kizárólag happy end lehet egy mítoszőrző, tisztességes munkában. Ella a boldog gyermek egy nem szép napon elveszíti édesanyját (Hayley Atwell), ezután édesapja (Ben Chaplin) újraházasodik, ám egy utazás során életét veszti, mely szerencsétlenséget követően a dekoratív, de nagyon gonosz mostoha (a márványarcú, túlzó gesztusokkal játszó Cate Blanchett), valamint szép, de rettentően ostoba lányai (Holliday Grainger és Sophie McShera) cselédet csinálnak az árva kislányból. Talán felesleges is tovább mesélni, mert aki volt gyermek, úgyis ismeri a folytatást, aki pedig látta a Disney-rajzfilmet, minden bizonnyal keni-vágja, hogy mely jeleneteket emelték át az élőszereplős játékfilmbe. Kis tájékozottsággal a hozzátoldások is tetten érhetők, példaként rögvest a romantikus ismerkedések, andalgások, évődések ugranak be (kísérőként a Trónok Harcából szalajtott Richard Maddennel), mert végül is mai szemmel nézve már ósdinak hatna a szerelem első látásra, s az sem volna túl hihető, hogy a daliás herceg pusztán a cipellő alapján azonosítja kedvesét, ezért ez másképpen jelenik meg az új produkcióban. A Hamupipőke kikacsint az írott alapanyagok felé is, ezt azonban sajnos nem viszi túlzásba, pedig biztos sokan örültek volna még több eredetiségnek, szóljon ez akár a grimmes lencseválogatásról, vagy a hasonló tőről származó, több ruhát felvonultató bálokról. Megtudjuk azonban, hogy miért is Hamu-pipőke Hamupipőke, vagyis miért Cinder-ella Cinderella, s gyönyörködhetünk a Perrault- és Disney-dramaturgiához hasonlatosan egyetlen csodajelenetbe sűrített bálozásban. A színpompás bálozásban, mely érezhetően magába szívta több évszázad filmes és színházi csoporttánc-tapasztalatát, és nem fukarkodott ennek filmvászonra koreografálásával.

CINDERELLA

Ha tehát Kenneth Branagh neve eddig veretes értékekkel fonódott össze, akkor renoméján a Hamupipőke sem fog rontani, sőt újabb emlékezetes alkotásként bővíti a csendesebbé vált pályaképet. A szegénységet megjárt, hercegnővé avanzsált mesealak, akivel a mai napig rendkívül könnyen tudunk azonosulni, a Disney-adaptációk hullámszerű sorozatgyártásából eleddig kimaradt, most azonban pótolja a hiányt, és elfoglalja méltó helyét (főként rendhagyó darabok készültek korábban: Örökkön-örökké, Los Angelesi tündérmese, Hamupipőke-történet, Egy új tündérmese: Volt egyszer egy dal). A mostani Hamupipőke-szerepre kiválasztott, hirtelenszőke hajú, ám sötét szemöldökű Lily James mintha a film egyszerűségből megszülető igaz csillogását demonstrálná, egyszerre naiv parasztlány és nemes szépség, aki ugyanolyan természetességgel viseli rongyait, mint a híres kék báli ruhát és a hozzá tartozó üvegcipellőt. Azt a cipellőt, amit valószínűleg minden kislány akart egyszer az életben magának, s melynek látványa emblematikussá tette már az 1950-es Disney-mozit is. Tán meglepően hangzik, de jó döntés volt, hogy Kenneth Branagh felvállalta a giccset, annak is az elbűvölő válfaját, mert a lényeg nem abban keresendő, hogy miként cincálunk szét egy patinás mesedarabot, hanem hogy milyen módon töltjük meg új varázslattal. Ebben a filmben mindenesetre Hamupipőke elvarázsolt tökhintója egészen a nézői szívekig jut el, mindennek megkoronázásaként pedig a végefőcím alatt felcsendül a korábbi dallamokban is megidézett Az álom a szívünk vágya (A Dream is a Wish Your Heart Makes) című nóta, mely réges-régen a Disney-tündérmesét is végigzengte biztató szólamaival.

CINDERELLA

Hamupipőke / Cinderella

Színes, magyarul beszélő, amerikai családi kalandfilm, 112 perc, 2015
Korhatár: 6 év

Rendező: Kenneth Branagh
Forgatókönyvíró: Aline Brosh McKenna, Chris Weitz
Zeneszerző: Patrick Doyle
Operatőr: Haris Zambarloukos
Producer: David Barron, Simon Kinberg
Vágó: Martin Walsh

Szereplők: Lily James, Cate Blanchett, Holliday Grainger. Sophie McShera, Hayley Atwell, Helena Bonham Carter, Richard Madden, Stellan Skarsgard, Derek Jacobi

Bemutató dátuma: 2015. március 19.
Forgalmazó: Fórum Hungary

Kapcsolódó bejegyzések

the-witch-1-800x400.jpg
maxresdefault-800x450.jpg
batman-v-superman-1-800x330.jpg

Szólj hozzá!